Az üveg

(avagy: Egy kirándulás végén)

Kis, zöld palack kezemben. Kicsi? Két liter. Undorító, zöld műanyag. Alján még úgy majdnem egy deci lötty - reménytelen végletes fogságában legyőzhetetlen palack urának, melyről tán még fogalma sincs.
Itt hát e palack, s szomjam elmúltával fáradt tagjaim, hogy tudatom kikapcsolják, játszadozásba kezdenek - lehet tán a játék eredete ez? Fogják a palackot, s hanyag - erőteljes most úgysem telne tőlem - mozdulattal a pár centire lévő lábamhoz lökik. Néhány csepp, mi meztelen testemre ér. S a gondolatkímélő játék ismét célt téveszt. Rohanvást indul fel bennem a tapasztalás:
Pár csepp a lábon! Pár csepp, mi kitört végtelen fogságából, s legyőzve legyőzhetetlennek hitt hitét, már szabad párolgásba kezdett forró tagjaimon, hogy a lét egy teljesen más formájával ismerkedhessen meg. Elbűvöl ez a csoda! Kis mozdulat, apró beleszólás a dolgok hitt rendjébe, s megtörténik az elképzelhetetlen. Mily magasra vergődte fel magát e csepp! Mily magasra, feneketlennek hitt mélységéből. Két liternyi tér! S ő legyőzte, bár semmi kicsinységéből indult!
Megpróbáltam még egyszer. Kissé kisebb a lökés. Nem szabadult meg senki. Majd újra, meg újra, játszadozván isteni hatalmam próbálgatásával, hol kiszabadítva egy-egy löttydarabkát, hol csak ámítva csodás sorsának lehetőségével.
Ím itt e perc. Kezemben egy szokatlan megnyilvánulása a lét forgatagának. Becsülöm, csodálom, de már megszokott. Gondolatom azonban nem bír nyugodni. Még keres. Figyeli tovább a próbálkozásokat, bár gyönyörűségét már nem leli a feltörekvő, szabadulni vágyó cseppek látványában. Nem szép, hisz érti jól: Molekularengeteg, mely rendezetlen energiáját a külső rendező erő hatására véletlen összpontosítással cseppegyedeinek adja, kik, mint a hullám legteteje, sok vívódás - nevezzem inkább csapódás? - után végül elérve az üveg, a tér száját, ott kifröccsenve más világok más törvényei szerint élnek tovább.
Figyelem, de már mást keresek. Meglátom hirtelen, mi mindig is ott volt szemem előtt: a többi cseppeket. A többiket, kik bentmaradtak, s kiknek jóvoltából egyáltalán átélhettem játszi élményemet! Figyelem őket, kik minduntalan visszahanyatlanak az üveg falából, vagy kik már a játék legelején vesztik el energiájukat, s reményüket, hogy másoknak méginkább biztosítsák azt. S figyelem tovább, mint a hullámok már lecsitulni látszanak, bár tudom, bent még vívódnak soká, s figyelem hogy végül mégiscsak győz a természet, s rendje rendíthetetlen.
S az a pár csepp? Hogy ők e a fontosak, vagy inkább tudatuk a többi csepp számára, hogy minduntalan küzdésbe induljanak egy újabb lehetőség alkalmával? Nem tudom. De szívemen erőt vesz a cinikus kétely. Elképzelem, mint tudó cseppek garmadából álló ital egy löttyentésemre nem kezd az ütközések ezernyi játékába. Elképzelem a reményvesztett, cinikus atomokat, mint a világot már nem mozgatják többé letéve a megváltás esélyéről, hisz tudják, nincs igazán meg nekik. Elképzelek még ezernyi mást is, de már nem akarom. Már nem akarom a válasz se tudni, hisz ez az én világom. Az enyém, és így szép.
Önző vagyok. Hullámot akarok az üvegben, s kifröccsenést. Szikrázó napot, fúvó szelet, tengert, vihart, esőt és villámokat. Erdőt, állatot, fát, és ... és végül Embert. S mivel ez utóbbit sehol nem találom tán méginkább ragaszkodom az előzőkhöz. Hisz tán a cseppek is inkább hullanak vissza a palackba, mintsem kijutva örök csepptelenségben honolva halljanak párahalált.
Nem tudom.
Inkább kiiszom a maradék italt, hogy feledjem örökre, mit felfogni sosem fogok...