A különc

(avagy: Miért vagyunk oly hasonlatosak egymáshoz)

Sokkal ifjabb L. H. Litzben, még csak tanulgatta az életet. Furcsállón szemlélve mindent maga körül, ám mégis olyannyira idegennek érezve, próbálta elfogadni a világot.
Sokkal ifjabb L. H. Litzben más volt.
Mássága pedig nem külsejében, de még éretlen fiatalos szellemében nyilvánult meg. S ha nem bírt volna harmat kora ellenére oly sok ismert jellemzőt, tán még hovatartozását is megkétdőjelezhetnénk. Ám így nem. Ember testében ember szív dobogott, ember lélektől fűtötten, emberi értelemmel. Csak hát egy kissé más volt.
S egyszer, midőn elérte gyermeki dackorszakát, egy heves vita végét eképpen zárta le:
- Én meg addig nem veszek levegőt, míg nem változtatsz döntéseden! - s ezzel teleszívván tüdejét, hátatfordított ős szülőjének. A mama pedig, csak csendben mosolygott, hisz jól tudta: az emberi akarat kevés a légzés végleges megállításához...
Mint már mondottam azonban: sokkal ifjabb L. H. Litzben egy kissé más volt...