Az élő lény

(avagy: Ő már tudja…)

Nem tudott semmi mást biztosan e világból. Nem tudta mi volt ezelőtt, s főleg nem is sejtette, mi lesz még ezután. Csak egyet tudott. Ám ezt sem igazán tudta, inkább érezte csupán. A hajnali harmat friss leheletében, a nap első sugaraiban, a szellők lágy fuvallatában, vagy akár a zivatar vad dühöngésében. Sok érzete, bizonyossága volt efelől, még akkor is, ha nem igazán tudta pontosan megfogalmazni. Azonban szentül hitte, ha semmit mást nem is, de ezt az egyet valóban tudja...
Értelme homályos korszakaiba visszagondolva, néha nemigen tudta eldönteni, vajon valóba jó fele tart-e, s hogy igazán szüksége van-e erre a hányattatot életre. Küzdelmeire, vívódásaira, töprengéseire, csatáira, fájdalmaira és örömeire gondolt ilyenkor. Értelme útjára, melyre érzelmei kényszerítették. Nem tudta, jól van-e, volt-e, lesz-e így. Ezt az egyet azonban ekkor sem feledte.
Gyakran ős-butaságába vágyott visszamerülni, mikor még semmit sem tudott, még ezt az egyet sem, csak élt, s a bamba pillanat kényszerén kívül nem érzett mást. Mikor még összemosódva egyetlen mozzanattá élte át a múlt-jelen-jövő öröknek tűnő láncolatát. Néha hitte, jobb volt ez így.
Máskor meg ébredése pillanatain elmélkedve - bár mindig megborzongva kissé - kutatta mely alkotója volt oly szerencsétlen, hogy majdnem a kipusztulásba sodorta végtelen lehetőségű faját. Öröm is zsibbadt ilyenkor tagjaiban - legfőbbképp szíve tájékán -, hogy már túljutottak e legsötétebb korszakon. A felfoghatatlan szégyent azonban nem bírta törölni lelkéből: Félt, ha nem ezen társai közé születik, most ő is a téboly hű szolgája lehetne. Saját akarata is épp pusztítaná mostani egyetlen igaz vágyát, s lehet, ha ő állt volna akkor és ott, hatékonysága következtében mára már senki sem elmélkedhetne ily dolgokon. Senki, ki közülük való. Félelem és borzongás hát, mi ilyenkor járta át, s a mindennél hatalmasabb szégyen.
Általában ezen a ponton, szokta megszakítani gondolati tengerét, s visszazökkenni próbál jelen pillanata égető gondjaiba. Ám e terhek számára még égetőbbek, hogy soha nem szabadulván, végül a jelen gyötrődő forgatagából ismét elmélkedni kényszerülve vissza térhessen ősei világába, miről oly keveset tud, s képzel. Ismeri azonban önnön magát, s ez vészjósló lehetőséget biztosít számára, hogy megismerje őseit, kik porcikáiba rejtezve szabják meg minden tettét, vágyát... és tudását. Ő már tudja. Tudja az egyetlent, mit tudhat élőlény, s mit homályos korszakaiban oly sokszor próbál kendőzve takarni, még ha ösztönei elleplezhetetlenül üvöltik is néki.
Istenek mögé rejtezik. Lelkek, energiák, terek és ismeretlenek mögé. Erkölcsöt és igazságot teremt oda, hol csak erő és élelem van. Összetett jellemét még nem ismervén, magyarázatot próbál találni mindenre - óh, a beképzelt állat! -, s e magyarázatok tüzétől elvakultan nem bírja meglátni - mit minden tudatlan lát -, hogy életének egyetlen biztos pontja van, s hogy minden más puszta szellemjáték, mi végül is ellenére dönt, ki űzi, hogy elérve megtalálja, épp mit érte áldoz fel: a boldogságot.
A boldogság pedig nem valami mennyei érzés. Nem valami jó, vagy rossz dolog. Ma már ő is tudja.
Nekünk, kik a galaktikus térből e sorsra vagyunk hívatva, nem áll módunkban dönteni a világ dolgai felől. Nem tudhatjuk mi a jó, s a rossz, mivel korlátaink ez értékek létezésén belül húzódva gátolnak ebben. Oly annyira, hogy azt sem tudhatjuk, léteznek-e valóba e mesebeli varázslók. Nem láthatunk keletkezésünk okaiba, sem a pusztulásunkat követő térbe. Elképzeléseink, elméleteink lehetnek, mint ahogy vannak is, róla, de bizonyosságunk, tudásunk soha. Tétova vakságunkban egyetlen szilárd pont csupán, mibe kapaszkodva enyhíthetjük szédülésünk. Egyetlen tudás van, s így egyetlen biztos érték, mi mindenek felett kell legbecsesebb legyen...

Az élő lény lassan álomba szenderült. Félelmei, küszködései - mik e világ, s benne önnön maga megértésére is irányultak - kimerítő csatája után, végre megpihent meggyötört teste - hisz test a lélek is -, s most egy nyugtató feloldódásban újul meg minden kis alkotója, rendezvén soraikat, hogy másnap ismét csatába indulhassanak a percek lassan kúszó garmadával.
Most alszik, piheg és boldog. Mert tudja, hogy birtokában van a legfontosabbnak, mi minden másnál értékesebb már neki:
Él.