Áramszünet

... s a kába pillanat után jön a monoton szürke robot sivatagja, melyben a kiszáradó lélek egyetlen célja: újra a kába pillanatban megittasulni.
Így él már évezredek óta az emberek legnagyobb része, és él így majd még évszázadokon át. Közben a pillanat hosszabbodik, a sivatag zöldül, míg azt nem hisszük: "Végre visszatértünk az Édenbe!"
Elég azonban egy kis áramszünet, s szédölögve vesszük észre: az Éden kihalt pusztaság, a kába lét folytonos hazug-sá-ga megfojtott mindent, mi valaha is létezett bennünk.
S míg ma csak legyintünk, ha felmerül a kétely, akkor már nem tudunk tovább hazudni magunknak. Nem hihetjük többé, hogy céljaink hasznosak, életünk értelmes, s ha nem is vagyunk tökéletesek, de minden lehetőt megteszünk, s mi rossz bennünk, azért mindenki felelős. Mindenki, rajtunk kívül.
Túl átlátszó lesz már a hazugság! Túl egyértelmű. Hát me-ne-külni szeretnénk vissza a fák közé, az őserdőnkhöz, de ad-dig-ra már a szúnyog csípését sem tudjuk elviselni. Így önnön fogságunkba ragadva, hazug tévképzetektől mene-külvén, ám sehol máshol helyet már nem találva tör ránk az őrülés.
Hát megtörten és megalázva utoljára még visszakap-csol-juk az áramot, hogy feledjünk mindent, mit e néhány sötét pillanatban megértettünk, s hogy fájdalommentesen haladhassunk tovább az immáron elkerülhetetlen végzet felé...

S mi ma inkább hisszük, hogy jó úton megyünk, csakhogy ne kelljen szembe találnunk magunkat önnön buta gonosz-ságunk-kal.
Pedig még bírjuk a szúnyogot...