Ősz

Köröttem fák. Talpam alatt zizegő avar. Levelek. Már átjár az érett ősz, ám a Nap még bőven ontja melegét. Tán utoljára. Csodálatos. Mint a mesében.
Fülem azonban autók folytonos morajlása izzítja. Tekintetem félve emelkedik a sárguló levelek tengeréből feljebb. Köröttem az út és a város. Megszédülök.
Lassan botorkálok tova, inkább hazug erdőálmom hitetve, a lehullott levelek sűrűjébe bámulván. Itt egy üveg, ott pedig szemét. Emberek áramlanak fel s alá.
Jé, patak, kis forrás! Ám csak az elzáratlan csapból tör fel víz. Ki tudja mióta már? Meddig még?
S ha egy pillanatra elhalkul a zörgő szekérmenet, és a szél sem fú épp rossz felől, megérzem a levelek éltető, igaz illatát. Csak egy pillanatra, de ez épp elég, hogy eszembe gyermekkorom valódi erdőségi villanjanak!
S mégsem vágyom már oda. Mint ide sem. De villannak, s marcangolják szívemet, hogy ne leljem békém ott, hol vagyok. Hát megteszem. Időm lejárt. Elbukva, és megalázva feledem minden hajdani vágyamat, hogy végre nyugtom lelve tarthassak az utolsó bejárat felé.
De azért kár. Szívem legmélyén valami mégiscsak azt súgja, lehetett volna másként. S ha gyermekem lesz, neki talán sikerül. De miért sikerülne? Miért? ... Miért ne?
S szemem becsukva inkább a végtelen friss vízesés hullámaiba vetem magam, hogy soha többé már ne úszhassam elő.
S mégis fáj...