A Tükörerdõ meséi

Szemérmes mese

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű teremtés. Ezer arca volt, és annál is több lelke. Hatalmas, végtelen világok nyugodtak benne. Minden nap másikban vándorolt napnyugtáig, és soha nem fáradt bele. Nem ismerte a vágyódást, és a megfosztottság fájdalmát sem. Béke honolt benne egészen addig a napig, melynek végén érthetetlen melankóliával tekintett végig az érintetlen világok egymással versengő szépségén. Lelke végtelen szomorúságán nem segített semmi. Melegíthette tűz, hűsíthette víz, cirógathatta szellő, marasztalhatták földrögök, aznap nem tudott önfeledten álomba hullani.
Az erdő mélyén élt egy öregember. Csúf volt és kegyetlen, de az a szóbeszéd járta, hogy titkot és igazságot rejteget düledező viskójában, melynek még senki nem mert a közelébe menni. A gyönyörű teremtés aznapi alvatlan álmából arra eszmélt, kínzó vágy űzi e rettegett hely felé. Elindult hát. A tisztást szinte falként nőtte körül a méregzöld indák tömkelege. Érezte, amint bőre bársonyát növényi nedvektől mocskos éji harmat simogatja. Jólesőn fúrta bele magát a sűrűbe, mert már nagyon hiányoztak eszményi szépségben pihenő világai, melyeket magukra kellett hagynia. Érezte, a félelem szinte megbénítja lábait amint elérte az utolsó indafalat. Lélegzetét visszafojtva áttört a leveleken. Érezte a meleget az arcán és testén. A szemét azonban nem merte kinyitni. Bénultan állt lehunyt szemmel napnyugtáig. A hűvös éji szellő első érintésére indult csak vissza. Aznap újfajta, soha nem képzelt álmok ringatták lelke bárkáját, és a reggel még kinzóbb vággyal ébresztette. Újra elindult. Az indák mocska csodás titkok nedvével simogatta őt újra. Szinte eszméletvesztve rohant a tisztás felé. Feledve hőnszeretett világait, feledve féltve őrzött szépségét. És újra ott állt. Szemét még mindig csukva tartva érezte, amint új lakó költözik világai legszebbikébe. Moccanatlan talált rá az éjszaka, és ő gyönyörű arcán a szégyen fekete pírjával indult haza.
Azóta senki nem látta őt, mint ahogyan a csúf és kegyetlen öregembert sem nézte meg azóta sem senki.

A Tükörerdő Szelleme

A vándor akkor már végtelen idő óta rótta útját. Nem tudta honnan, és nem tudta hová. Sejtette ugyan, mi vár rá, mégsem vette a gondolkodás vagy aggodalom fáradtságát. Vándor volt, így hát vándorolt.
A tükörerdő nagyon régen nyugodott a legsűrűbb lombok mögött. Csak magát szerette. A hatalmas, csillogó felületek az idő végtelenjébe tartón játszadoztak a fénnyel. Önfeledten, zavartalanul. A legszebb világok keltek életre itt. A tükörerdő bohó kacagással suhant át a valóság és az álom határmezsgyéjén, büntetlenül.
Azon a napon, amikor a vándor megérkezett, felhő kúszott a Nap elé. Éltető sötét lepte meg a lombok közét. A vándornak azonban éles szeme volt. Felfedezte a halovány kis páragomolyagot egy bokor alján. A felfedezés meglepte és megijesztette. Csupán néhány másodpercnyi megdöbbenés után újra fény ragyogta be a vidéket. A vándor szorosan összeszorított szemhéján érezte a tükrök ragyogásának éltető melegét, a lelke azonban hűs párában pihent. Nem tehetett mást, várnia kellett a következő felhőre, de az sok száz év múlva érkezett csak. Egyedül az Erdő Szellemének állt hatalmában űzni a felhőket, így a vándor felkereste. Az Erdő Szelleme azonban magas árat szabott. A vándor lelkének legmeghittebb zugába szeretett volna ellátogatni. A vándor ereiben meghűlt a vér e kérés hallatán, de nem volt más választása, engednie kellett. Az Erdő Szelleme alámerült hát, s időóceánnak tűnő másodpercek teltek, mire újból mutatkozott. Szó nélkül beteljesítette a vándornak tett ígéretét, az pedig visszaindult, hiszen alig néhány órája maradt, hogy újra lássa és érinthesse lelke legféltettebb kincsét, a kis páragomolyagot. Megkereste hát a helyet, ahol először látta őt, és remegő szívvel lefeküdt a földre. A felhő újra eltakarta a napot, és láthatóvá vált a félhomály birodalma. A kis páragomolyag azonban nem volt sehol. A vándor kétségbeesetten kutatta a jelentéktelen kis képződményt, de mindhiába. Újra felragyogtak a fények, és elillant a csoda lehetősége. A vándor szomorú és túlhevült szívvel álldogált az illúzió fényes valóságának kellős közepén. Nem tehetett mást, mint újra kézbevette vándorbotját. Azóta időről időre ellátogat a tükörerdőbe, megáll a kis bokor közelében, és élvezi egy rövid pillanatig, ahogy a hűs pára emléke végigsimít lázas lelkén. A történetet mégsem úgy meséli el, ahogyan az megtörtént. Csupán a tükörerdő bohó játékaként emlegeti azt a hűs, végtelenül rövid pillanatot.

A leghosszabb nap meséje

Senki nem tudta honnan és mióta, mégis mindenki sejtette, hogy egyszer eljön majd a leghosszabb nap, és akkor fogják a legmélyebben fekvő völgy virágai visszanyerni színűket. Egyetlen egy embert kivéve. A vándort, aki minden év tavaszán ellátogatott a völgybe. Nyugtalan, szomorú szívének különös balzsama volt e szürke tenger. A vándor szerette a virágait. Kevés dolgot tekintett magáénak e sarktalan, minduntalan önmagába érő világban. A virágok fájó emlékét azonban szíve legrejtettebb csücskében cirógatta napjai és éjszakái minden percében. Szerelmes volt a bánatába.
Eljött hát a következő tavasz, mely semmiben nem különbözött a többitől. Szemtelen részvéttelenséggel cirógatta a langyos szél a tél fásult mosolyát, és egy reggel mindenki tudta, hogy eljött a leghosszabb nap. Mindenki, kivéve a vándort. Õ gyanútlan érkezett szíve gyászruhás kincsével és végigheveredett a kedvenc kövén, ott ahol az éledő nap kedvére símogathatta. Lehunyt szemmel barangolt hideg világában, miközben bizalmas közvetlenséggel próbált erőt meríteni szürke menedékének látványából egy lopott pillanatra.
Gyöngéd erőtlenséggel felnyitotta hát szemét, és hallotta odabent halott-szerelmetes világának sikolyát. A völgy az összes világok minden színében pompázott. A vándor talpraugrott és belevetette magát a szédítő színtengerbe. Meg kellett találnia az utolsó, ismerős, gyönyörű szürkét. Csak egyetlent. Elég lett volna egy kósza, hullott szirom. Egy utolsó szomorú csoda. Eszelősen kutatott. Olyannyira belefeledkezett ténykedésébe, hogy csupán a csípős levegő első érintésére eszmélt rá, hogy leszállt az éj. Felemelte fejét, és megdöbbentő látvány fogadta: a völgyet ismét szenvtelen szürkeség lepte.
A vándor lehunyta szemét, mosolyogva lefeküdt a nedves földre, és attól a naptól kezdve nem törődött azzal, hogy éjszaka vagy nappal lepi-e a földet…

Az elátkozott világok verme

A végtelen erdő minden lakója tudta, hogy ebben a világban nincs legszélső faág, nincs utolsó lomb, mint ahogyan a Feneketlen Tónak sincs mélye, a Tükörerdő Szellemének pedig nincs szíve.
Talán a vándor is tudta ezt régen, a tiszta napok idején, emlékei azonban gyorsabban enyésztek a szónál. Így azon a reggelen teljes öntudatlanságban és védtelenségben érte lelke segélykérő szava. Maradása nem lehetett. Reszketve lépdelt a Feneketlen Tó felé vezető ösvényen. Körülötte lelkiismeretlen világok tűntek át egymásba, szinte fojtogatta csodájuk. Felhő nem futott át az égen, így a vándor öröklétnek érezte az időt, míg odaért a moccanatlan víztükör partjára. A Tükörerdő Szelleme e jéghideg víztömeg alatt töltötte legszívesebben nem fogyó életét. A vándor alázattal hívta őt, majd félszegen előadta kérését. Látnia kell lelke színét. A végtelen világok ura rezzenéstelen arccal osztotta ki kőszívű kegyelmét, a vándor pedig elindult a megadott irányba. Szánalmasan piciny lelke odabent kishitűen számolta az egyre tűnő pillanatokat. Egyikük sem eszmélt rá, e végtelen világ nem érti és nem osztja félelmüket.
A vándor és lelke fáradhatatlanul vonszolta kiszámolt idejének végtelen terhét oda, ahol állítólag minden válaszok rejtõztek. E végtelen világ nem fogyó ideje azonban mégis kevésnek bizonyult a végtelen távolság legyőzésére. A vándor egyszer csak ráébredt, a Tükörerdőben nem lehet célba érni. Elgyötört fáradtsággal hajolt a föld felé. Hátát égették a tükörrengeteg által visszavert napsugarak. Egyre mélyebbre roskadt. Egészen addig, míg hajlott testének ívelt vonala jól kivehető árnyékot rajzolt a földre. A vándor ekkor rádöbbent, hogy minden árnyék mögött ott rejtőzik az elátkozott világok verme. Egy sekély és nedves gödör, az alján pedig ott hömpölyög az a szánalmas kis páragomolyag, mely egyetlen alkalommal ajándékozta meg a végtelen fény és illúzió számkivetett koldusát jótékony-hűs érintésével.
Többé nem érezte a forró és végtelen világosság lelkét fojtogató terhét. Megkönnyebbülten lehunyta szemét, és átadta sürgető lelkét az örökkön játszadozó tükrök kényének-kedvének.
Lelketlenül, mégis boldogan nyújtotta ki kezét, hogy megérintse a végtelen, elátkozott világok vermének nedves és hideg falát…

A Feneketlen Tó álma

A Feneketlen Tó hidegen és mozdulatlanul pihent a Tükörerdő mélyén. Senki nem tudta, hogy várakozik. Hosszú idővel ezelõtt eszmélete egyetlen tovatűnő pillanata sejtéssel ajándékozta meg őt. Mielőtt visszazuhant volna öntudatlan magányába, megpillantotta álma árnyát. Megpillantotta és beleszeretett. A sejtelem azonban tovaillant. A tó hideg némasággal függött a remény hajszálán, a feledés kútja fölött. Öröklétre ítélve, lemondón.
És eljött a nap, melyen az álomlény könnyű lépte darabokra zúzta az idő hajszálvékony jegét. A tó lelke pedig szerelemre ébredt. Megigézte őt az álomlény szépsége, elbűvölte valósága.
A lény szelíd pillantással cirógatta a vízfelszínt, a tó lelke pedig megborzongott a mélyben.  Mindennél jobban vágyott feledni a Tükörerdő fényes és képlékeny világát.
A lény pedig csendes szóval hívta őt.
- Vártál rám, én pedig eljöttem, hogy benned haljak meg. Mert minden álom sorsa ez.
A tó lelke iszonyattal rándult, tenni azonban semmit nem tudott. Tehetetlen szerelemmel hagyta, hogy a legszebb lény mélyébe haljon.
Azon az éjjelen valódi sötétség lepte az erdőt, a tó lelke pedig messze bujdosott. Elfeledni az időt, megkeresni a halált, álomként halni meg.

A Krónikás szomorúsága

Valójában senki nem tudta, hol rejtőzik a Tükörerdő valódi kincse. Egyedül a Krónikás ismerte a helyet, hol e tűnékeny világ titkai pihentek. Gyermekkora óta minden áldott nap, és minden sötét éjjelen ellátogatott képzelete meleg zugába, a Mesék Völgyébe. Nem evilágbéli hely volt ez. Tiszta és magányos, mégsem szomorú.
És aznap éjjel is ott találta lelkét a völgy ősrégi fái között. Önfeledten lézengett, színlelés vagy félelem nem találhatott rá. Mégis, e meghitt sétát most kétely mételyezte. Lehet, minden mese csupán oktondi szószaporítás. A Krónikást meglepte e gondolat.
Szomorú léptekkel bandukolt, és hívta volna a Mesék Lelkét, de aznap éjjel nem találta őt. A kétely pedig - hívatlan - beette magát lelkébe. Összetört szívvel hagyta maga mögött legszebb világát.
Másnap reggel szívfacsaró szomorúságra ébredt, mert a lelkében meghaltak a mesék, de ezt nem mondhatta el senkinek. Krónikás volt. Tovább mesélte hát gyönyörű történeteit, és meglepő módon senki nem vette észre, hogy azok már régóta nem a Mesék Völgyéből fakadnak.
Egyre szebben mesélt, és meséi egyre nagyobb gyönyörűséggel töltötték el az emberek szívét. A Krónikás pedig nem értette, miért nem látja senki a különbséget.  
És egyre szomorúbb lett. És ezt sem vette észre senki.
Halála után mindenki csak úgy emlegette: a Mesék Völgyének Fia, de senki nem kérdezte soha, vezet-e út oda...

Zúzmaravilág

A vándor hányatott lelkét minden éjjelen meleg balzsammal gyógyítgatta a Láthatatlan Madár éneke. A Tükörerdő egyetlen lakója sem zaklatta még pillantásával sem az ártatlanság ez apró és szűzi teremtményét. A madárka pedig cserébe gyönyörű dallamokkal vigasztalta az arra rászorulókat. Aki csak egyetlen hang távoli foszlányát is lelkébe fogadta, nem fázott soha többé, lett légyen bármilyen hideg téli éj.
A Vándor azonban többre vágyott. Lévén örök nyughatatlan, minden éjjel és minden nap kényeztette szeszélyes szívét a gyönyörű dallamokkal. Egy nap aztán foglyul ejtette lelkét a vágy. A régi legendák szerint a Láthatatlan Madár fészke fent pihent az elérhetetlen magásságokba nyúló fák legmagasabbikán, hová  ember nem merészkedik, mert aki mégis elért valaha oda, nem tért vissza.

A Vándor nem tartotta sokra renyhe élete végtelen mulatságát, elhatározta hát, bármi áron is, de felkapaszkodik az égbenyúló törzsek legígéretesebbikén.
Sokáig verekedte magát, át a sűrű lombok fojtogató zöldjén. Egyre feljebb ért. Mászott, míg futotta erejéből. Egyszer aztán érezte, nem tud tovább menni. Ebben a pillanatban jutott ideje és ereje először arra, hogy felidézze az ősi legendák jóslatát. Miközben gondolkodott, lassan lepillantott, és nem hitt a szemének. Az égbenyúló fák csak alulról viselték hívogatő zöldjüket, odafent a Tükörerdő fagyott fénye lepte az ágakat. Mozdulatlan zúzmaravilág őrizte az erdő emlékezetét. A Vándor érezte, egyre jobban fázik. Kétségbeesett tekintettel kereste a Láthatatlan Madarat. Tudta, egyetlen esélye az életbenmaradásra, ha újra hallja énekét. Odafent azonban csend honolt, a Vándor pedig lassan ráébredt, a madárka a lenti világ illúziója csupán, a Tükörerdő legkedvesebb játékszere.
Alig néhány pillanat alatt megfagyott, mert a Tükörerdő lelkének hidegét az elérhetetlen magasságokba nyúló fák tetején nem enyhíti a Láthatatlan Madár éneke...

Szellő

A kő a Feneketlen Tó mélyében pihent az idők kezdete óta. A végtelen csend és mozdulatlanság egyetlen árva lakójaként hiábavaló álmodozással múlatta öröklétét. Társra vágyott, de nem tudta mi az. Céltalan ám annál kínzóbb vágya végül egy napon elkeseredett tettre bírta. A Feneketlen Tó köve megmozdult. Felfelé vette útját, a kristálytiszta víztükör felé. Végtelen utazása meddő álmokkal dédelgette szikár szívét. A kő kitartóan emelkedett, míg végül elérte a víztükröt. Félénk ámulattal vette szemügyre a kinti világot. Az ősz lassan felmorzsolta a táj báját. A tóparti fán azonban árválkodott még egy utolsó levél. Napsárga pompája szebb napokat idézett. A kőszív megdobbant. Ekkor megérkezett az utolsó szellő. Lágyan, mégis ellenállhatatlanul símogatta végig a vidéket. A kőnek azonban túl gyorsan történt mindez. A sárga csoda meglibbent a lágy légben, és szállni kezdett a víztükör felé. A kő azonban túl messze várakozott tőle. Kétségbeesett sietséggel iparkodott a jeges vízben, hogy elérje a helyet, hol a kis levél a vízre pottyan majd, erőfeszítése azonban kárbaveszett. A levél könnyedén besiklott a víztükör alá, és lassan merülni kezdett. A kő próbálta elérni, de nem tudta, mert kő volt. Valahányszor utána merült, túl gyorsan hagyta maga mögött a magasságban pihekönnyű barátját. A levélke ezalatt kitartó könnyedséggel siklott a mélység felé, nem tudván semmit kétségbeesett üldözőjéről.
A kő pedig szomorú megadással hagyta magát a mélybe hullni, és mikozben egy utolsó pillantást vetett a lassan lézengő levélkére, azon tűnődött, vajon meddig kell majd várnia odalent e megejtően szép barátra.

A barlang lakója

A barlang fenn állt a falu melletti hegyen. Az emberek időtlen idők óta rendszeresen hordták adományikat bejárata elé, mígnem eljöttek az ínséges esztendők, és egy nap a falugyűlésen valaki háborgó hangon tiltakozott. Miért e serény adakozókedv, melynek eredményeképp egész évi kemény és kitartó munka jutalma csupán éhezés. És mindenki helyeselt. Kivéve egyetlen emberkét, a falu legifjabb lakóját, kinek dédapja sokat mesélt a barlangról és annak lakójáról. A kisfiú képzeletét megragadta a magányos és örökéletű lény, ki a benti sötétségben tengette végtelen napjait, s az emberek által odahordott élelmen élt. Ki nem jöhetett soha, mert sorsa volt barlang lakójának értelmetlen és végtelen életét élni.
A kisfiú, hallva a helyeslő tömeg dühét hazarohant. Összekaparva a konyha maradékát felkaptatott a hegyre, és életében elõször, bemerészkedett. Odabent sötét fogadta, amire számított is. Ám ahogyan indulni akart, hogy felfedezze a barlang mélyét, döbbenten tapasztalta, hogy egyetlen lépést sem tud tenni. Nem barlangban állt, hanem egy kis odúban, mely csupán egyetlen embernek nyújtott elegendő helyet. Összezavarodva, a földre kuporodott. Órákat töltött ott, miközben elfogyasztotta a magával vitt ennivalót, majd csendben hazaindult.
Másnap a faluból senki nem vitt élelmet a hegyre, a kisfiú pedig megtartotta magának felfedezését, de barátai között terjeszteni kezdte a barlang lakójáról hallott legendákat. Hosszú évek teltek el, és a falubéliek között egyre többen kezdték hinni, hogy mégis él a barlangban egy titokzatos lakó, aki akár évtizedekig is kibírja élelem nélkül. És sok-sok év után a falu lakói egy gyűlésen úgy döntöttek, másnaptól kezdve adományokat hordanak majd a hegyre, a kisfiú pedig titokzatosan elmosolyodott hosszú, ősz szakálla alatt.

A legvéknyabb ág

A vándor nagyon szerette hallgatni a Tükörerdő madarainak önfeledt énekét. Napokat töltött lustán heverészve a vakító tükrök árnyában, irigykedve fülelve a szabadság dallamát. Vándor volt, szinte már madár, lelke mélyén mégis tudta jól, a kettő nem ugyanaz. Egy nap megszólította hát a feje fölött fütyörésző kis teremtményt:
Mondd, mitől szabad a madár?
Attól, hogy súlya alatt nem hajlik meg a legvéknyabb ág sem.
Szólt a kismadár, és tovareppent. A vándor szíve elnehezedett. Könnyű élete szinte elviselhetetlen súllyal nyomasztotta már hosszú idő óta, napjai pedig mázsás kövekként görögtek kínzó robajjal emlékezete kusza ösvényein. Talán ha éjjel megpróbálna felkúszni a legvéknyabb ágra, kiderülne, hogy ő is szabad, mint a madár. A gondolat félelemmel és izgalommal töltötte el. Két éjjelnél nem tudta tovább dédelgetni. A harmadik alkonyat a legifjabb fa alatt találta őt, s az utolsó napsugár búcsúérintésére kúszni kezdett annak vaskos törzsén.
Miközben kúszott, érezte, milyen törékeny egyensúly tartja életét ég és föld között. A kis fa minden érintésére nőtt egy arasznyit az ég felé, s törzse egyre vékonyodott. A vándor pedig megértette, ha nem mozdul többé, eltűnik a létbizonytalanság érzése, s a fácska ismét biztonságot adó szilárd társként tartja meg őt. Mégsem állt meg, s lassan felért a legfiatalabb hajtáshoz. Ekkor görcsös tűnődés lepte meg elméjét egy rövid időre. Mi lesz, ha mégis meghajlik alatta a legvéknyabb ág, s ő holtra zúzza magát a földön. Vakmerősége azonban nem engedett neki több időt. Gondolkodás nélkül kimerészkedett, a legvéknyabb ágacska pedig könnyű és hirtelen roppanással engedte hívatlan látogatóját vissza a földi világba.
A Vándor esztelen zuhanását egy óriási tükör felületén végezte be, s amint kábulatából ébredezni kezdett, összezúzott tagjai alatt lassan tisztuló tekintettel megpillantotta az ágacska nyílegyenesen ég felé meredő tükörképét...

Mimóza

Talán tél volt, talán tavasz cirógatta már a földet, amikor Galagonya szelíd eltökéltséggel így szólt: "Szeretlek Mimóza, légy enyém!"
Mimóza nem szólt, mert a mimózák nem beszélnek. Galagonya pedig szintén nem szólt többet, mert elmondott mindent, amit tudott és akart.
És teltek az évszakok, és Galagonya időről-időre mégis így szólt: "Szeretlek Mimóza, légy enyém!"
És Mimóza nem válaszolt, mert mimóza volt, és ezen nem lehetett segíteni.
A Tükörerdőben ritkán ugyan, de megtörténik, hogy a fák tükörlombjai egy irányba fordulnak. Ilyenkor elviselhetetlen a fény és a világosság azon az egy ponton, ahová összegyűlik e mesevilág minden ereje.
A tükrök figyelme ez évben Mimóza felé fordult. Galagonya szótlan dermedtséggel figyelte szíve kis növényét. Arra gondolt, talán most kiderül valami róla, amit eddig nem tudott.
Az elviselhetetlen forróság tetőpontján Mimóza felsóhajtott, Galagonya pedig kihasználva az alkalmat újra megtette ajánlatát. Mimóza érdeklődő tekintettel fordult időtlen szótlanságából kicsalogatva eddig észrevétlen társa felé, és így szólt: "Jó." Ezen a ponton a tükrök együttállása megszűnt. Újra nappali sötétség borította a Tükörerdőt.
A fellelkesült Galagonya nem tudott megálljt parancsolni túláradó érzelmeinek: "Dehát mikor végre már?..."- esdekelt. Mimóza azonban nem válaszolt. Mert a mimózák már csak ilyenek. Nem beszélnek. Csak nagyon ritkán. Galagonya pedig tűnődni kezdett, és ráébredt, a mesevilág örök útszéli őreiként figyelik ők ketten egymást, elválaszthatatlanul és halhatatlanul. Mimóza szótlansága hirtelen beszédesebbé vált számára, mint minden válaszok válasza. Szótlan csodálattal lesett a kis növény felé, és elhatározta, soha többé nem kérdezi. Elhatározásában csupán megerősítette, hogy a mimózák egyébként sem beszélnek. Csak nagyon ritkán. 

(Aikisa)

Sajnos egyelõre csupán ennyi. Észrevételeidet, véleménynyilvánításodat örömmel fogadjuk. (É.P.B.T.)

Vissza Meseországba...