Miért éppen mesék?

(avagy: A meg nem lelt virág tiszteletére)

Az út kihalt, szikla-kopár. Nemsoká delelőn a nap, forrósága foszlatva szerte korahajnali harmatot.
Reménytelen lépdelek, lábom alatt ropogó kavicsok folytonos, élettelen zajával. Lépdelek, szememmel még kutatva - bár alig reménnyel - virágom fellelését.
Mindjárt a csúcsra érek, hogy tagadhatatlan nézek körbe - vissza s előre - megállapítva örök bizonyosságom. Egy pillanatra megpihenve még, összeszedem minden maradék erőm, hogy ne az örökkön mellettem tátongó szakadékba ugorjak inkább, hanem nyugodtan folytassam tovább menetem az elkerülhetetlen vég felé. Mind lassabban s megfontoltabban lépdelek majd alá a völgybe, egyre aprólékosabban tekintve az összes útszéli kavics mögé: hátha ott lapul(sz).
S mire végzem, tudom, már be is alkonyul.

Mivel e kietlen sziklás hegy zord világába születtem, ne csodáld hát, ha napom sugarának fényinél mesék homályába rejtezve keresem, mit meg nem lelhetek.
Hallgasd hát Te is, hisz ember vagy, mint én. S ha más utat rósz is, ugyanígy reménytelen...